Bizonyságtételek

Joó Enikő

Joó Enikő vagyok, 21 éves, a Biai Református Egyházközségbe járok kiskorom óta szüleimmel és testvéreimmel. Itt kereszteltek meg, itt konfirmáltam, illetve itt növekszem mind biológiai mind lelki értelemben. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy adott nekem egy olyan gyülekezetet, ahol most már nem csak élvezem az engem körülvevő gyülekezeti tagok szeretetét, az istentiszteletet és a templom áldott légkörét, hanem már én is szolgálhatok a gyerekórákon, táborokban, és amit én kaptam az évek során, azt tovább is adhatom.

Hívő családba születtem, szüleim sokat szolgáltak, illetve szolgálnak a gyülekezetben, így példaként mindig előttem álltak. Később, az igazi megtérésemhez Isten az ifis alkalmakat használta fel leginkább, azokon keresztül szólt és sok mindenre rávilágított és világít rá még ma is az életemben. Nem volt teljes életátadásom, de volt egy kis gyermekkori elő megtérésem pár megerősítő imádsággal, amiben apukám segített.

Utóbb, konfirmációm környékén kétségbeestem, hogy nem kerülök a mennybe, de Isten lenyugtatott, imádkoztam és kértem, hogy mutasson rá arra, hogy én tényleg megtértem-e akkor kiskoromban. Elővettem a hajdani kis, mindennapos igemagyarázatos könyvemet, és az április 17.-ei oldal tetején lévő gyerekkori bejegyzésem szúrt szemet: „Ma hívtam be Jézust a szívembe.” Elöntött egy hatalmas öröm és békesség és még ott, azon az estén átadtam az életem Jézusnak.

A gimnázium első évében léptem be először a nagyvilágba, már nem voltam úgy védve, mint amikor általános iskolába jártam pár utcával lejjebb. Hirtelen kerültem bele a rohanó világba és annak minden szennyével találtam magam szemben. Akkor is nehéz volt, és manapság is nagyon nehéz olyan közösséget találni, ahol az ember önmaga lehet, a hitét megélheti és ahol elfogadják. A világ azt sulykolja belénk, leginkább a közösségi médián keresztül, hogy a külső a legfontosabb. így mindenki próbál megfelelni és beilleszkedni a világi társaságokba, több-kevesebb sikerrel. 

A hívő embernek keresztyén környezetre is szüksége van, hogy ellensúlyozza a negatív behatásokat és egészséges keresztyén életet éljen. Hiszen mindazok élete, gondolkodása, értékei, akikkel folyamatosan együtt vagyunk, erősen formál bennünket. Ezért is jelent nekem a biai ifi fellélegzést, világból való kiszakadást hetente. Hiszen itt nemcsak elfogadnak úgy, ahogy vagyok, illetve hitben erősödhetek, hanem egészséges, világító emberi mintákat is láthatok magam előtt. Hálás vagyok az ifivezetőknek a sok áldott alkalomért, amire hétről-hétre készülnek, illetve a bensőséges szeretetkapcsolatért, amit velünk, ifisekkel ápolnak. 

Istennek legyen hála, hogy adta ezt a közösséget, ahol minden héten új erőre kaphatunk egy alkalom, éneklés, beszélgetés, szendvicsezés és játszás kíséretében. Természetesen ifi után az esti séták, külön programok, imahordozások és a folyamatos kapcsolattartások sem elhanyagolhatóak. Ezeknél már csak az ifihétvégék és nyári táborok adnak még többet, ahol több napig közösségünk együtt tudja mélyíteni Istennel és egymással a kapcsolatot. Voltak mélypontok az ifi életében, de Isten mindig egybetartott minket. Jézus Krisztus sok ifis életét áthatotta és az Ő kegyelméből szemem láttára megtértek, ebből is láthatjuk, hogy milyen áldott közösség is ez.

Hálával teli szívvel járunk és hívogatunk másokat is, hogy ők is megtapasztalják: igenis léteznek még Isten-központú, befogadó és tiszta kisközösségek, ahol hétről-hétre kiszakadhatunk a világ sodródásából és nyomásából és Isten dolgaival együtt, zavartalanul foglalkozhatunk.

Szegedi Bálint

A nevem Szegedi Bálint. Budapesten születtem 1999. november 22-én. Azóta szüleimmel és testvéreimmel együtt Biatorbágyon élek. 

Mérhetetlen hálával tartozom az Úrnak, amiért hívő szülők nevelhettek fel. Részben ennek köszönhetem, hogy Isten léte szinte sosem vált kérdésessé bennem, hiszen szüleim és nagyszüleim életében az Úr mindenhol és mindenkor megtapasztalható és megszólítható valóságos személyként volt jelen. Tudtam, hogy Ő nagyon szeret engem. Ennek megfelelően igyekeztem jó gyerekként viselkedni, hiszen tudtam, hogy Ő minden gondolatomat és tettemet ismeri, és nem akartam Őt elszomorítani. Hamar be kellett látnom, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás: a magam erejéből nem lehetek méltó Istenhez. Egyre többször találkoztam a megváltás és az örök üdvösség gondolatával, és elkezdtem keresni az alkalmat, hogy én is átadhassam az életemet Jézus Krisztusnak. Harmadikos vagy negyedikes kisdiák lehettem, amikor egy Húsvét este döntöttem az én Megváltóm mellett, Ő pedig kegyelmébe fogadott engem. Én megvallottam előtte bűneimet, és elhatároztam, hogy ettől a naptól kezdve egyedül Őt akarom szolgálni. 

2013-ban kezdtem el konfirmáció-előkészítő órákra járni, ahol szépen lassan megfogalmazódott bennem, hogy református lelkész szeretnék lenni. Ebben az időszakban vezetett el az Úr a gyülekezetünk ifjúsági csoportjába, amelyre a mai napig a legfontosabb lelki közösségemként tekintek. Az itt átélt élmények és alkalmak nagyban meghatározták azt az embert, aki most vagyok. Ahogy idősödtem, egyre több szolgálatot vállaltam a közösség fiatalabb tagjai között illetve a nyári gyermektáborokban. Ezek az alkalmak, feladatok valamint az ifi vezetőivel lefolytatott beszélgetések egyre inkább megerősítettek abban, hogy lelkipásztorként szolgáljam az Urat. Elhatározásomat illetően teljes bizonyosságot az alábbi bibliai Igéből nyertem: 

„Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat!” (2 Timóteus 4,5) 

Erre az Igére a mai napig az Úrtól való elhívásomként tekintek. 

A gimnázium elvégzése után a döntésemben való békességgel, családom és gyülekezetem lelkészének a támogatásával, az Úrtól kapott indíttatással beadtam jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára, ahova felvételt is nyertem. 2019 óta itt végzem tanulmányaimat, készülök későbbi szolgálataimra. Az Úrtól az utóbbi években rengeteg örömöt kaptam az egyetemi közösség, a tanárok és az igei alkalmak által. 

Bizonyságtételemet azzal a csodálatos ígérettel zárom, amellyel még a teológia elkezdése előtt erősített engem az én Megváltóm:

„Légy erős, légy bátor és cselekedj! Ne félj, és ne rettegj, mert az Úristen, az én Istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed az Úr háza szolgálatához szükséges valamennyi munkát.” (1 Krónikák 28, 20) 

Vincze Adél

Amikor az a téma kerül szóba, hogy hol és hogyan érdemes felnőni, – vagy amikor valaki a kamaszkoromról kérdez, mindkét esetben egyből, és csordultig hálás szívvel a biai református ifire gondolok. Ebben számomra nincs semmi romantikus nagyzolás, vagy költői túlzás. 

14 éves koromban (2013. novemberében) juthattam el először az egyik szombati ifialkalomra, ahol olyan nagy szeretetet tapasztalhattam, mint amilyet még korábban sohasem. Mindenki nyitott, kedves, befogadó és barátságos volt velem. Éppen ezért elmentem a következő ifire is, és ez így folytatódott alkalomról-alkalomra. Sodort a szeretet. Azóta is lelkesen járok szombati áhítatokra, csendesnapokra, ifihétvégékre, nyári táborokba és kirándulásokra. Rengeteg vidám, színes, – és tartalmas élményt gyűjtöttem az évek során. Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen különleges volt Erdélyt bejárva a szerpentinen kanyargó kisbuszban énekelni és igehirdetést hallgatni. Hasonlóan maradandó emlék számomra egy hihetetlen pingpongozás: egyszer, mikor közös forgózás során elfogytak az ütők, mindenki különféleképp pótolta a hiányt: kézzel, deszkával, vagy éppenséggel könyvvel ütötte a labdát. Továbbá az asztalitenisz mellett a röplabdázáshoz is az ifi hozta meg a kedvem: egyszerűen nem tudok úgy a Dunára nézni, hogy ne jutna eszembe a sok vicces viziröpizés, ami a Kisorosziban lévő csendes hetek kihagyhatatlan programja volt.

Amellett, hogy több lelki testvért, legjobb barátnőt és a barátomat is itt kaphattam az Úrtól, ami mégiscsak a legfontosabb: itt hallhattam igazán a Szentháromság Istenéről és élhettem át azt, hogy Istennél valóban az örök élet beszéde van. 

Mit mondhatnék még? Csodálatosan megtartó közeg ez az ifi. A hétköznapok után olyan jó szombatonként hasonló lelkületű emberekkel lenni, feltöltődni és megosztani egymással, hogy kivel mi történt a héten. Sokat erősödik a hitem ifivezetőim és ifitársaim hite, valamint bizonyságtételei alapján. Az imaközösségek pedig arra ösztönöztek, hogy otthon is, egyedül a csendben imádkozzak másokért Istenünk gondviselő kezébe helyezve őket. 

Hatalmas öröm az, amikor új emberek csatlakoznak hozzánk, akik szintén az ifis társaink lesznek. Leírhatatlanul hálás vagyok Istennek azért, amiért a biai ifibe vezetett. Remélem minél többen élhetik majd át a jövőben azt, amit én is, sőt akár még annál is jobbat (még ha nehéz is elképzelnem ennél magasabb fokozatot).