Jézus mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Mt.11,28-30) 

Áldás, békesség!

Mikor valaki önmagát mutatja be, általában felsorolja, hogy mire a legbüszkébb. Mi egy kicsit zavarban vagyunk ezzel, pedig a Biai Református Egyházközség nagy múltú protestáns gyülekezet: még a XVII. században alapították, s a történelem nehéz időszakain át is eleven, hívő közösségként maradt fenn a mai napig. Mindez azonban nem a mi érdemünk, talán nem is elődeinké, hanem Istené – aki létrehozta, nemzedékről nemzedékre fenntartja, s gondviselő szeretetével formálja gyülekezetünket. Így aztán a jövőről is elég annyit tudunk, hogy az Ő kezében van, aki megígérte, nem hagy el minket. Ővele szeretnénk „dicsekedni”, amikor megpróbáljuk felsorolni – s egyben másokkal is megosztani – ajándékait.

Interjú MOLNÁR SÁNDOR biai lelkipásztorral a gyülekezet utóbbi huszonöt évéről, közelmúltbeli eredményeiről és a tervekről. (Megjelent az Örömmondó 2016. karácsonyi számában.)

„A tőlem telhető legtöbbet adni”

– Nagytiszteletű úr, kedves Sándor, negyed évszázada vagy a Biai Református Egyházközség lelkipásztora. Így képzelted annak idején? Minél tovább maradni ezen a Budapest környéki településen, hűségesnek lenni ehhez a gyülekezethez?

– Valóban épp huszonöt éve, egész pontosan 1991 december 13-án költöztünk át Csabdiról. De nem ritka, hogy egy lelkész ennyi ideje van egy helyen. E gyülekezet történetében is voltak huzamosabb ideig helyben szolgáló lelkészek. Mikor új szolgálati helyemet elfoglaltam, nem merült föl, hogy meddig maradok. Az volt bennem, hogy innentől ez a dolgom, aztán majd meglátom, Isten hogy vezet tovább. Később is így álltam hozzá a hivatásomhoz, igyekeztem Isten vezetésére hagyatkozni. Hiszem, hogy az évek, évtizedek folyamán Rá hallgatva születtek meg sorra a maradás melletti döntéseim. Mert bár menetközben többször is megkerestek, a biainál jóval nagyobb gyülekezetekből, mindig abban erősödtem meg, hogy itt van még a szolgálati helyem, mivel az adott helyzetben – legyen az egy építkezés vagy a gyülekezet lelki fejlődésének kockán forgó ügye – nem hagyhatom cserben az itteni testvéreket. Visszatekintve is úgy gondolom, helyes volt nem élni a távozási lehetőségekkel.

– Lehet hátránya is az egy helyen eltöltött hosszú időnek?

– Nem jó, ha a lelkipásztor belefásul a munkájába, vagy unalmassá válik. Ez kétségtelenül veszély…

– Hogyan igyekszel elkerülni ezeket?

– Nem voltak és most sincsenek praktikáim. A tőlem telhető legtöbbet adni a gyülekezetnek – ez a törekvésem. Ezt munkálja bennem, és minden istenhívő lelkipásztorban, gyarlóságaink ellenére a Szentlélek.

– Volna egy példád, hogy működik ez?

– Miután lassanként a nyugdíjas kor felé haladok, egyre gyakrabban vetődik fel bennem – és ez aligha magamtól történik így –, hogy a Szentírás egy-egy igéjéről nem lesz már többször lehetőségem igét hirdetni, prédikálni. Ez nyugtalanít és arra sarkall, hogy ilyenkor még inkább igyekezzek a tudásom legjavát adni…

– Tehát Isten Lelke még az idősödésből is tud jót kihozni?

– Feltétlenül igaz ez minden hívő emberre. Az életkor előrehaladtával egy keresztyén, tévedései, visszaesései ellenére lelkileg is érettebb, képes mind mélyebben meglátni a Szentírás igazságait. A lelkészi pálya során szerzett tapasztalatok talán abban is segítenek, hogy életszerűbben tudjuk továbbadni az igét. Ugyanez a helyzet mondjuk a pásztori munka, lelkigondozás terén is. A növekvő tapasztalat, ha közben szüntelenül törekszünk megújítani Isten-kapcsolatunkat, segíthet más emberek problémáinak a megértésében és a válaszok keresésében.

– Egy öt éve adott interjúban már említetted: a szemed láttára fejlődött egy kisebb, falusias gyülekezet városi léptékűvé. Az utóbbi fél évtizedben ugyanez folytatódott?

– A gyülekezet életében, szerkezetében és összetételében folyamatos változásokat eredményez a Biatorbágy agglomerációs helyzetéből következő szüntelen beköltözés. Ahogy a település lakossága, úgy a gyülekezet tagsága is nagymértékben kicserélődik. Új családok jelennek meg, miközben – sajnos – a kezdeti időkben általam megismert családokból, emberekből már alig vannak. De a gyülekezet eközben rendületlenül tovább növekszik.

– A választói névjegyzékből állapítható meg a növekedés?

– A választói névjegyzék nem feltétlenül tükrözi a valóságot, tudniillik a hívek valódi közösségéről nem ad megbízható képet. A gyülekezeti alkalmakon való részvétel és az aktív szolgálat az, ami jobban eligazít. Ám azt is látni nálunk, hogy a papírforma mindinkább közelít a valósághoz, a valós létszámhoz. Az a réteg vagy névleges keret, amelyet olyanok alkotnak, akik bár konfirmáltak egykor, de soha nem járnak templomba, csak fizetik a járulékot, szűkül, egye kisebb arányt képvisel a választói névjegyzékben.

– Ez akkor örvendetes, hiszen a névleges reformátusok helyett aktív hívők jelentkeznek. Jól látom, hogy nemcsak beköltözöttek köréből van azért utánpótlás, hanem megfigyelhető az is, hogy bár tősgyökeres, de csak névleges reformátusok átélt hitű emberekké válnak, miután eltaláltak illetve visszataláltak az igazi gyülekezethez, a templomi közösséghez?

– Ez azért is lehet így, mert a népegyházi keret, a „származási” reformátusság missziói lehetőséget rejt magában. Nem ritka, hogy lelki értelemben alvó, de református gyökerű családok, személyek, kellő fogadókészség segítségével közel kerülnek a gyülekezethez, sőt élő hitre jutnak. Ebben a jelenségben református iskolánk feléjük is szolgálatot tehet. Tipikusan úgy, hogy egy hitét nem gyakorló, de jóérzésű szülő vagy nagyszülő a Biai Református Általános Iskolába íratja a gyermekét, majd mivel ez a gyermek templomlátogatásával jár, óhatatlanul ő is megjelenik először istentiszteleteken, majd akár valamely rétegalkalmon.

– Fél évtizede, a húszéves biai lelkipásztori jubileum kapcsán egyházi iskolánkról még nem ejthettünk szót…

– Igen, mert a helyi református iskola hosszú-hosszú kényszerszünet utáni újraindítása csak egy kicsit később, 2012-ben vált valóra.

– Lehet mondani, hogy az iskola-újraindítás az egyik legnagyobb eseménye nemcsak az utóbbi éveknek, hanem gyülekezetünk csaknem öt évszázados történetének?

– Nagyon hálásak lehetünk Istennek, hogy tíz éves latolgatás és falakba ütközés után váratlanul megnyílt a tényleges lehetőség az egyházüldöző kommunista rezsim által 1948-ban megszüntetett református iskola újbóli létrehozatalára és hogy ezt keresztül is tudtuk vinni! Mindez kétségtelenül hatalmas esélyt nyitott meg a gyülekezetünk továbbépülésére, illetve arra, hogy egyre több gyermek kaphasson evangéliumi nevelést is, megismerkedjen a Szentírás alapértékeivel. Nagyon sok esetben látható, hogy a gyermekeken keresztül a szülők is valóban közelebb kerülnek a gyülekezethez. Megjelennek istentiszteleteken, rétegalkalmainkon. Most épp egy mérföldkövet hagytunk magunk mögött: a felmenő rendszerrel átléptünk a fölső tagozatba. Ez természetesen új kihívásokat hozott magával, a megfelelő pedagógusok beállítása terén. Sikerrel vettük ezt az akadályt, de előre kell tekintenünk, az újabb bővülés okán. Örvendhetünk annak is, hogy pedagógusaink kevés kivétellel gyülekezetünk tagjai közül, illetve látóköréből kerültek ki, és hogy még mindig vannak ilyen belső tartalékaink. A 2016–17-es tanév elején további előrelépést jelentett, hogy fölállt az úgynevezett Fenntartói Igazgatótanács, melynek nagy szerepe lesz, sőt már van is, az iskola és az intézményfenntartó gyülekezet tevékenységének az összehangolásában.

– Jövő év januárjától az iskola működtetője az állam lesz. Befolyásolhatja-e ez az iskola jövőjét?

– Mostanra kiderült, hogy e kérdésben nincs okunk aggodalomra. Az új helyzetben az önkormányzat biztosított minket afelől, hogy továbbra is megkülönböztetés nélkül támogat minden Biatorbágyon működő iskolát.

– Az óvodaalapításról és -építésről mostanában kevesebbet hallunk…

– Lehetséges, hogy kevesebbet beszélünk róla, de ettől még nem került háttérbe ez a fontos és közérdekű ügy. Még az év első negyedében beadtuk a pályázati anyagunkat az óvodaépítést célzó fejlesztési pályázatra a szaktárcához. Jelenleg a pályázat elbírálására várakozunk. Méghozzá nagyon reménykedve, mert a református óvodával lehetőséget szerzünk egy még fiatalabb korosztály elérésére, illetve mert ezzel sokat tudnánk tenni a jövő nemzedékek lelki-szellemi egészségéért, egyáltalán a település óvodagondjainak az enyhítéséért. Nagy az igény az óvodánk beindítására, ami az iskolai utánpótlást még kiszámíthatóbbá tenné… Bár meg kell mondjam, az iskolánk iránti érdeklődés terén nem panaszkodhatunk; egyre inkább túljelentkezéssel találkozunk a beíratások alkalmával.

– Kívülről úgy látszik, tökéletes az összhang közted és a 2014 elején gyülekezetünkbe került fiatal beosztott lelkész között…

– Az összhang nem csak külső látszat, belülről is így van; egy lelki látáson, egységben tudunk a gyülekezetben szolgálni. Virág Balázs jelenléte és szerteágazó feladatvégzése feltétlenül segítséget jelent a szolgálatnak szinte minden területén. Különösen az ifjúsággal való foglalkozás tekintetében látható az ő szolgálatának eredménye, hatékonysága.

– Amikor azt halljuk más reformátusoktól, hogy egyik legjobb, legerősebb gyülekezet vagyunk az egyházmegyében, amikor példaként állítanak más gyülekezetek elé, akkor mit kell, hogy tartsunk erről?

– Veszélyes volna, ha tökéletesnek tartanánk magunkat vagy ha amit el sikerült érni, magunknak tulajdonítanánk. De nincs erről szó. Azt kimondani viszont talán nem önelégültség, hogy például diakóniában a gyülekezet kimagasló, kárpátaljai gyűjtésektől a Református Szeretetszolgálat szervezte Nyilas Misi program helyi komolyan vételéig. Idén is szép számmal gyűltek össze cipősdobozokban rászoruló gyermekeknek ajándékok. Ugyancsak nagy szó, hogy a biai reformátusoknak kiterjedt rétegalkalom-hálózatuk van. Ebbe belejátszik a gyülekezetnek az a vonása, hogy kifejezetten szereti megélni az Isten-kapcsolaton túl a testvéri közösséget is. Például ifjúsági csoportban, házaskörben, idősek alkalmán, férfi és női órán, mamakörön vagy éppen foltvarróklubban… Emellett az egész gyülekezetnek szól az istentiszteletek utáni, szintén közkedvelt kávézó-teázó vagy az Ebédelj a testvéreddel! elnevezésű program. Az, hogy Isten hűtlenkedéseink ellenére sem mondott le biai népéről, abból is látszik, hogy folyamatosan tűnnek föl a gyülekezetünkben érdeklődők. Ebben az évben a gyerekek konfirmáció-előkészítése mellett sikerrel hirdettük meg, nem először, Hitünk alapjai címmel a felnőttek képzését, tanítását, ami egyben a felnőtt fejjel konfirmálni szándékozók alkalma is. A többiek a hitben való mélyülésre, az ismeretek felfrissítésére, növelésére találnak itt jó hangulatú alkalmat. Azzal a reménységgel lehetünk tehát – de ezt újra-újra kérnünk is kell –, hogy Aki elkezdte bennünk a jót, az tovább munkálja, hogy a biai gyülekezet az ő dicsőségére éljen ebben a világban.

– Ez jó volna végszónak is, de akkor még nem is szóltál arról, hogy átlag 60–70 gyerek tolong a gyülekezeti házban a gyermek-istentiszteleteken, a felnőtt istentisztelettel párhuzamosan. S nem említettük, hogy az utóbbi években nagyapa is lettél, vagyis immár a Molnár-unokák is a népes gyülekezeti utánpótlás közé számítanak…

– Igen, Róza már három éves, Dóra pedig egy éves elmúlt. Nagyon nagy öröm és erőforrás ez feleségemnek és nekem. Az unokák érkezése, mondhatni, a családi életünk új dimenzióját nyitotta meg.

– Köszönjük a beszélgetést, és további áldott szolgálatot kívánunk!

Joó István